Úgy látszik, túl naiv voltam, amikor azt hittem, hogy az "internetes kérdőívek válaszadói hazudnak" című játszmán már túlvagyunk. Nemrég egy ügyfél ismét feltette a kérdést: honnan tudjuk biztosan, hogy az online kérdőívek kitöltői valóban annyi évesek, amennyinek mondják magukat?
A kérdés, a kétely tehát még mindig ott van a fejekben, ezért úgy gondolom, a téma mindenképp megér egy bejegyzést.
Nyilvánvalóan túlzás lenne azt állítani, hogy az interneten kérdőívet kitöltők sosem hazudnak. A hazugság valahol a kultúránk része - az átlagember azonban jellemzően akkor tesz ilyet, ha valamilyen jól felfogott érdeke fűződik hozzá. Elhallgatunk, füllentünk, valótlant állítunk, mert ettől nekünk jobb lesz. Persze vannak notórius hazudozók, akik just for fun lódítanak összevissza, de ez az állatfaj viszonylag ritka, és szerintem nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a piackutatások során megkérdezettek között sem hemzsegnek az átlagosnál nagyobb arányban. Akkor vajon miért tolonganának az online válaszadók között? Vagy már magukat az internetezőket gondoljuk őszintétlennek, netán hazugnak?
Igen. Bármennyire furcsa, úgy tűnik, hogy sokan magával az internetezéssel kapcsolják össze az őszinteség hiányát (és ez ragad rá az online kérdőív-kitöltőkre). Amikor rákérdezek ennek a prekoncepciónak az okára, leggyakrabban az "anonimitás" szót hallom vissza, de a hiedelem eredete igazából hirdetőik számára is ismeretlen. Olvassuk és halljuk, hogy a netezők hazudnak, és elfogadjuk, mint valami természeti törvényt.
Véleményem szerint több tényező is felelős azért, hogy a netpolgárságra ráragadt a hazugság vádja. Ezek közül én az internetes társkereső oldalakon megfigyelhető magatartást és az online regisztrációs űrlapok kitöltésének sajátosságait tartom a legfontosabbaknak.
Online társkereső oldalakon valóban nem nehéz hazugságba botlani. Egy 2007-es NRC felmérés szerint a társkereső oldalakon regisztráltak több mint negyede közölt már legalább egyszer valamilyen valótlan információt magáról. Az interneten társat, partnert keresők leggyakrabban az életkorral, iskolai végzettséggel, foglalkozással kapcsolatos adatokat kozmetikázzák, ami megintcsak azt jelzi: az őszintétlen magatartásnak egyértelmű célja van, jelen estben vonzóbb első benyomás kialakítása a potenciális partnerekben. Persze előfordul, hogy házastársa, szerelme ellenőrzése céljából vagy pusztán szórakozásból egyesek komplett hazugságspirálba keverednek a társkeresőkön, de még a magát ledér nőszemélynek kiadó gátlásos kamaszfiú cselekedete mögött is van valamiféle motiváció. Belátható, hogy ugyanezen okok nem játszhatnak szerepet egy szándékosan meghamisított kérdőív esetén.
Az online regisztrációs űrlapokon szintén rengeteg fals információval találkozhatunk, itt azonban egy egészen más tényező sarkallja a netezőket „hazugságra”: mégpedig a gyorsaság. Ezekkel az űrlapokkal a júzerek leggyakrabban egy felesleges állomásként találkoznak valamilyen folyamatban. Vásárolnának egy honlapon, hozzáférést szeretnének bizonyos tartalmakhoz, elmondanák a véleményüket egy fórumon, vagy egyszerűen csak egy ingyenes email postafiókot készítenének – előtte azonban kérdésekre kell válaszolniuk, amit teljesen érthető módon időpocsékolásnak éreznek, és igyekeznek minél hamarabb túlesni a dolgon. A hamis válaszokat ezúttal a sietség szüli: kiválasztják a legördülő menük legfelső elemét, beklikkelik a leginkább kézre eső rádiógombot, random karaktereket írnak a szövegdobozokba… A rohanva-kitöltők esetében egyébként paradox módon a nyitott kérdések eredményezhetik a legmegbízhatóbb válaszokat. Azok ugyanis, akik nem hagyják ki ezeket a kérdéseket, és nem is nyilvánvalóan értéktelen (halandzsa) választ adnak rájuk, többnyire a valóságot írják be – hazudni ugyanis nem csak nehezebb, hanem időigényesebb is, mint igazat mondani. Ezek után talán nem meglepő, ha egy ingyenes levelezőrendszer regisztráltjainak adatbázisában lényegesen többen adják meg hamisan születési évüket (egy legördülő listából kiválasztva), mint lakóhelyük irányítószámát (nyitott kérdésre beírva) – mintegy jelezve, hogy nem az adatok elferdítése a céljuk, hanem az, hogy minél hamarabb túljussanak az időpocsékolásnak tekintett kérdéseken.
Biztos vagyok benne, hogy még más okok is közrejátszanak az „online válaszadók hazudnak” című tévhit kialakulásában és erősödésében – de önmagában már a fenti két tétel is elegendő muníciót szolgáltat a bizalmatlansághoz. Pedig hát az internetezők attitűdjét és ebből fakadó viselkedését nem lehet egy lapon említeni a netes társkeresőkön vagy a regisztrációs űrlapok kitöltésekor jellemző magatartással. Ha valaki rászán 15 percet, hogy megválaszoljon egy piackutatási kérdőívet, ugyan mi érdeke fűződne ahhoz, hogy hazudjon? Miért mondaná magát ellenkező neműnek, fiatalabbnak, vagy miért állítaná, hogy sosem iszik szénsavas ásványvizet, miközben naponta másfél litert fogyaszt?
Általában véve tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy az online kérdőívek válaszadói valós válaszokat adnak a kérdésekre – ami miatt azonban a néhány napja Bécsben megrendezett General Online Research konferencián is hallhattunk előadást a témában, az az, hogy léteznek olyan kényes (jövedelmet, politikai szimpátiát, deviáns viselkedési formákat) firtató kérdések, amelyek esetében valóban számolni kell a hamis válaszokkal. Ez azonban egyrészt nem csak az online, hanem az offline kutatások esetén is problémát jelent (sőt, az online önkitöltős kérdőívek - a kérdezőbiztos kiiktatásával – még segíthetik is az őszinteséget), másrészt jó kérdezéstechnikával a hamis adatok aránya lényegesen leszorítható.
Ami pedig a sietségből fakadó torzítást illeti. A jelenség természetesen nem csak az online regisztrációs űrlapok, hanem – jóval kisebb arányban ugyan, de – az interneten kitöltött kérdőívek esetében is megfigyelhető, különösen, ha a válaszadót (pénzzel, pontokkal, mesés nyeremények lehetőségével) ösztönözzük a kérdőív megválaszolására. Azonban a kitöltés időtartamának ellenőrzésével vagy a sietségre utaló jelek, például a straight-lining jelenségének kiszűrésével ezek a válaszadók könnyedén azonosíthatók, és a kutatás adatbázisából törölhetők.
Visszatérve a poszt elején idézett kérdésre: honnan tudjuk biztosan, hogy az online kérdőívek kitöltői valóban annyi évesek, amennyinek mondják magukat? Nos onnan, hogy hiszünk nekik. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy nyugodtan hihetünk.
